A 61. Nemzetközi Képzőművészeti Kiállításon, a Velencei Biennálén Koronczi Endre Pneuma Cosmic című projektje képviseli Magyarországot a Magyar Pavilonban. A három installációból álló műegyüttes a légmozgás, a szél és a lehelet láthatatlan, mégis mindent átható jelenlétét kutatja művészi, filozofikus és intuitív eszközökkel. A kiállítás a tudományos gondolkodás és a költői sejtés határán mozog. Koronczi Endrével és a kurátorral, Cserhalmi Lucával beszélgettünk arról, hogyan válhat a légáramlás a kapcsolódás, a felelősség és a szabadság metaforájává.
KULTer.hu: A kiállítás egyik alapgondolata szerint ugyanaz a levegő köt össze minket téren és időn át: megszületésünkkor beszívjuk, halálunkkor kileheljük. Honnan indult a Pneuma Cosmic gondolatvilága?
Koronczi Endre: A Pneuma Cosmic ebből a gondolatból született meg, de hosszabb folyamat eredménye. Korábban a széllel, a légmozgásokkal és ezek fizikai kísérleteivel foglalkoztam. Ezekből a tapasztalatokból, a szél tulajdonságaiból és következményeiből épült fel egy metafora. A Kozmikus lehelet című videóhoz kapcsolódó mondatoknál kezdődött az a folyamat, amelyben a szél mint természeti jelenség más léptékbe került:
emberi léptékben sóhajtásként, globális méretben pedig hatalmas, mindenen átáramló lélegzetként vált elképzelhetővé.
Innentől nyílt meg a gondolat kozmikus dimenziója. A fizikai kiterjesztés térben és időben is elgondolható: elképzelhetjük, hogy a levegőtömeg, amelyet most belélegzünk, előttünk és utánunk merre járhatott, kiben volt jelen, milyen történelmi korokon és fizikai helyszíneken haladhatott át. Ezen a ponton kapcsolódik a metafora a Magyar Tudományos Akadémiáról származó szellőzőelemek történetéhez is. Abban a tárgyban, amely az Akadémia tüdejeként, a lélegzetét megformáló és áteresztő szerkezetként működött, talán ott maradhattak korábbi korok, fontos személyek sóhajainak és lélegzeteinek nyomai.
KULTer.hu: Hogyan lett ebből kurátori koncepció a Velencei Biennále Magyar Pavilonban?
Cserhalmi Luca: Számomra is a Kozmikus lehelet az egyik origó. Endre korábbi munkáiban sokat foglalkozott azzal, mi látható és mi nem látható, ez pedig nagyon izgalmas képzőművészeti kihívás. A levegővel és annak mozgásával erősen metaforikus szinten dolgoztunk. Amikor a címen gondolkodtunk, olyan fogalmat kerestünk, amely képes összefogni a projekt különböző leágazásait. Innen érkezett a pneuma fogalma.
A pneuma ókori görög kifejezés, amelyben a szél, a sóhajtás és a lélek jelentései érnek össze.
Olyan korban használták, amikor különböző elképzelések születtek arról, milyen elemhez köthető a lélek: volt, aki a tűzzel, más a vízzel, megint más a levegővel hozta összefüggésbe. Azt is szerettük volna hangsúlyozni, hogy nem természettudományos szempontból közelítünk a légmozgáshoz, hanem olyan alternatív tudásformával, amely az asszociációt, a metaforát és az intuíciót hozza mozgásba. A Pneuma Cosmic nem biztos tudást vagy megfejtést akar átadni, inkább arra biztatja a látogatókat, hogy engedjék szabadjára a fantáziájukat, és a racionális tudástól eltávolodva próbáljanak kapcsolódni a környezetük jelenségeihez. Ez sokszor személyesebb és mélyebb kapcsolatot tud létrehozni, mint egy tudományos megközelítés.
KULTer.hu: Térjünk vissza az MTA-ból elhozott szellőzőelemekre. Kívülről szinte filmszerű történetnek tűnik: a művész megjelenik az Akadémia átépítésén, felfedez néhány objet trouvé-szerű tárgyat, és elhozza őket. Mi történt valójában?
K. E.: A történet nagyjából ez, csak másfél évre elnyújtva. Az MTA számunkra is magasztos, szimbolikus intézmény és épület, pontosan ezzel szerettem volna dolgozni. Eredetileg más ügyből kifolyólag jártam ott. Az épület 150. évfordulója kapcsán nagy felújítás indult, a falakba lyukakat fúrtak, és ezeken keresztül süvített be a szél a kiállítótérbe. Erről szerettem volna videót forgatni: arról, ahogyan a falon áthatoló légmozgás bejut a székházba. A forgatás közben találtam rá a szellőzőelemekre.
Ezek a tárgyak vizuálisan is izgalmasak, steampunk hangulatuk van. Amikor elkezdtek beépülni a már szerveződő kiállítás koncepciójába, különösen érdekessé vált, milyen narratíva mentén illeszthetők bele. Luca és köztem is vita tárgya, hogy
valóban a tárgy-e a műtárgy, vagy inkább az a Pneuma Cosmic-fogalom, amelyet ezeken keresztül képviselni szeretnénk.
A korábbi Kérem, sóhajtson, Széchenyi úr! cím is ezt a kérdést tette kézzelfoghatóvá. A tárgyak mindenesetre bekerültek a kiállítótérbe, és nekik kell megjeleníteniük ezt a gondolatot.
Cs. L.: Különleges dimenziót ad a munkának, hogy a Magyar Tudományos Akadémiából kibontott elemekről van szó. Elvileg bármilyen épület szellőztető elemei is lehetnének, de itt a gondolkodás házának, palotájának, szinte szentélyének szellőztető rendszeréről beszélünk. Számomra izgalmas a párhuzam a levegő áramlása és a tudományos intézményben zajló gondolatáramlás, illetve a kutatók, művészek és tudósok közötti párbeszéd között.
A szellőztető rendszer a levegőn keresztül a gondolatok áramlását, sőt a tudósok agyának oxigénellátását is szolgálta.
K. E.: Sokszor beszéltünk arról, hogyan tudnak egymás mellett létezni a világ megismerésének különböző formái. A mi módszerünk ízig-vérig konceptualista: áltudományos nyelvezettel és áltudományos módszertannal dolgozik, miközben metaforákon keresztül próbál művészeti tartalmat létrehozni. Azt állítjuk, hogy a világ művészeten keresztüli megismerése is érvényes módszer. Ezzel párhuzamosan ott van a tudományos megismerés, és ebben a munkában a kettő szimbolikusan egymás mellé kerül.
Cs. L.: Ez azért is fontos, mert
olyan korban élünk, amelyben a tudományosság erődje bizonyos értelemben megrendült.
A tudományos világképbe vetett hit korábban sokkal inkább adottságnak tűnt, ma viszont a tudomány hitelessége, a bizonyítások és kutatások igazságtartalma sokszor megkérdőjeleződik. Nagy szükség lenne a tudományosságba vetett bizalom visszaszerzésére, ugyanakkor újra kell gondolni a tudomány kommunikációját és demokratikusságát is. Ez mellékszál, mégis fontos része a projektnek.
KULTer.hu: A szellőzőelemek esztétikailag is erős tárgyak. Értelmezhetők önmagukban műtárgyként, vagy csak a koncepció részeként működnek?
K. E.: Ez az egyik legérdekesebb kérdés: műtárgyak-e ezek a szellőzőelemek, és működhetnek-e ready-made típusú műtárgyként. Ez most még lehetséges, mert kiállításon szerepelnek, sőt elképzelhető, hogy később is bemutatjuk őket. Egy ponton azonban
valószínűleg a szeméttelepen végzik, és akkor ez a ready-made lét is megszűnik.
Számomra fontosabb kérdés, hogy valóban a tárgy képviseli-e a gondolatot vagy a metaforát. Egy tárgy kapcsán beszélünk valamiről, de akkor is beszélhetünk róla, ha a tárgy már nem létezik, csak emlékként vagy leletként marad fenn. A tárolás a kortárs képzőművészet egyik nagy paradoxona: olyan efemer objektumokkal dolgozunk, amelyek már műtárgy korukban sem feltétlenül tűnnek műtárgynak. Most is előfordult, hogy a műtárgyakat kiszolgáló eszközök — például a televíziók — gondosabban voltak becsomagolva, mint maguk a műtárgyak. Ez is jelzi, hogy nem feltétlenül maga a tárgy képviseli a gondolatot.
Cs. L.: Közben ezek a tárgyak szemléletessé teszik a koncepciót, erős, elementáris jelenlétük van. Tetszik, hogy ipari relikviáknak nevezzük őket. Az archeológiában is akkor kezd fontossá válni egy tárgy, amikor fontossá teszik, amikor jelentést rendelnek hozzá. Mi valami nagyon hasonlót végzünk el.
A műalkotás konceptualizmusa túlmutat a tárgyiságukon, de a jelenlétük meghatározó a projekt szempontjából.
K. E.: Szerintem a mi tekintetünk emeli ki ezeket a tárgyakat az eredeti kontextusukból. Most egy bölcsész, egy esztéta és egy konceptuális művész beszélget arról, minek látszanak ezek a szellőzőelemek, milyen világot idéznének meg például egy film díszleteiként. Más szemmel látja őket egy szerelő, és másként egy művészettörténész. Azzal, hogy kimozdítottuk őket saját helyzetükből, máris narratíva szövődik köréjük.
Cs. L.: Az ereklyék létmódja is hasonlít ehhez. Ott is egy jelentéktelennek tűnő töredéket tárnak az emberek elé, amely attól válik mérhetetlenül értékessé, hogy transzcendentális jelenléttel ruházzák fel. Itt is ezt végeztük el, csak nem ereklyetartót építettünk köré, hanem egy gondolatot.
K. E.: Van még egy szempont. A Magyar Tudományos Akadémia épülete eleve úgy lett kialakítva, hogy benne volt ez a nagy szellőztető járatrendszer. A csődarabok, ívek, sarkok és elágazások kirajzolják az épület hálózati rendszerét, mintha az épület légcsöve vagy tüdeje lenne. Mi ezekből az elemekből rajzoltunk tovább. A kiállításban más szerkezet állt össze belőlük, de megőriznek valamit abból, ahonnan származnak:
egy egyedi legórendszer épült újra más módon.
KULTer.hu: Ha egy műgyűjtő megvenné az installációt vagy annak részeit, kinek a művéről beszélnénk: Koronczi-munkáról, Koronczi–Cserhalmi-koncepcióról vagy MTA-hoz kötődő tárgyegyüttesről?
K. E.: A tárgyak a mi tulajdonunkban vannak. Amikor elhoztuk őket az MTA-ból, ott már hulladéknak számítottak, mi pedig a saját költségünkre szállítottuk el őket. Ezzel szerintem a tulajdonlás is átruházódott ránk. Ugyanakkor itt nem a tárgyak tulajdonlása az igazán érdekes, hanem a projekt szerzőisége. Ha valóban megjelenne egy műgyűjtő, elsősorban nem a tárgyak, hanem a gondolat tulajdonlásáról kellene beszélgetnünk vele.
Cs. L.: Mivel vizuális műfajról beszélünk, elkerülhetetlen, hogy valamilyen kézzelfogható dolog is előkerüljön. Ez kicsit olyan, mint egy videómű megvásárlása: ott is felmerül, mi az a termék, amit a műgyűjtő megkap. Ebben a helyzetben installációként érdemes gondolkodni a munkáról. Ilyenkor a tárgyakról is beszélünk, de mögöttük ott van az egész koncepció, amely műtárggyá teszi őket.
K. E.:
Ha ezek a tárgyak egyszer eljutnak a szeméttelepre, attól a Pneuma Cosmic projekt nem szűnik meg.
A mi munkánk kevésbé kötődik a konkrét tárgyakhoz. Ha a szellőzőelemek el is tűnnek, a Pneuma Cosmic mint projekt, mint a Velencei Biennále Magyar Pavilonban bemutatott gondolat továbbra is létező marad.
Cs. L.: Én az archiválás pártján állok. Fontosnak tartanám egy ilyen mű elhelyezését és megőrzését, aminek természetesen a dokumentálás is része lehet. Tárgyakként is jelentősnek érzem őket. Ha egyszer megsemmisülnének, akkor a Pneuma Cosmicnak csak egy fejezete veszne el, de ettől függetlenül nagyon archiváláspárti vagyok. A lehetőségek persze korlátozottak.
KULTer.hu: Milyen volt Velencében dolgozni és építeni? Számítottatok nehézségekre?
Cs. L.: Az installálás nagyon élvezetes része volt a folyamatnak. Különösen izgalmas volt ide rendezni ezt a koncepciót, mert a Biennáléval kapcsolatban gyakran elhangzik, hogy a látogatók elfáradnak, túl sok vizuális inger éri őket, és sokszor nem időznek el egy-egy műalkotás előtt. Mi ezzel radikálisan szembe mentünk. Arra hangoltuk a kiállítást, hogy
a látogató lassuljon le, és a kontempláció, az elmélyült figyelem, a lassúság és az elmélyült szemlélődés felé forduljon.
Ez a Lélegző fal installációnál, a Végtelen türelemnél csúcsosodik ki, ahol a látogató egy alig észrevehető művel találkozik. Szerintem ez akár állásfoglalásként is értelmezhető egy biennálés közegben.
K. E.:
A Magyar Pavilon nagyon erős, nehéz tér. Nem white cube, hanem karakteres, egyedi kiállítótér, amely magasra teszi a lécet,
amikor kortárs művészetet kell belehelyezni. Ráadásul egy már kész koncepciót kellett erre a térre átdolgozni. Szeretem az ilyen kihívásokat, mert a tér és a mű képesek egymást erősíteni. A praktikus oldal sem volt könnyű: egy kiállítást az otthonunktól sok száz kilométerre felépíteni önmagában is bonyolult. Komoly Excel-táblákkal dolgoztunk, és minden pontra A, B és C tervet készítettünk. A mű nem itt készült el, hanem otthon, fejben és műhelyben; itt már csak az összerakásra volt lehetőség. Ezért mindenre felkészülten, túlbiztosítva kellett megérkeznünk.
A Velencei Biennále Magyar Pavilonja 2026. május 9. és november 22. között tekinthető meg.
Fotók: Szabó Zsófia
